2017. április 30., vasárnap

Pilis-túra

Pilis-túra
Dömös - Rám-szakadék - Rám-hegy - Prédikálószék - Vadálló-kövek - Dömös

Dobogókő és környékén szerettem volna kirándulni egyet. Az idei nagy, hosszú egész-napos túránk viszont immáron nem Dobogókőről, hanem Dömösről indult. Még mindig a legkedveltebb látnivalók voltak a célpontok. Kíváncsi voltam, hogy így milyen élményeket tartogat majd számunkra a túranap.
Reggeli készülődés után irány Dömös. Tudtam is, hogy honnan kell majd elindulni, csak azt nem tudtam, hogy fizetés nélkül Dömösben szinte már sehol se lehet megállni. A kisutak lezárva és minden parkolásra alkalmas helynél a fizetős parkoló tábla. A kirándulás kiindulópontjánál egy egész fizetős parkolót alakítottak ki... automatásat... nem parkolóőröset. Kérdem én... ki az aki pontosan tudja azt, hogy meddig fog majd az erdőben kavarogni, és előre meg tudja venni a jegyet az autójába úgy, hogy az még véletlenül se járjon le, amíg az ember vissza nem ér?!? Hm... ma már a túrázás sem ingyenes! Egy kicsit bosszantó volt.
És mivel hosszú, isten tudja, hogy meddig tartó túrára indultunk, ezért egyáltalán nem volt szimpatikus ez a parkolóhely. Kerestünk egy másikat. Egy kicsit odébb, a kikötő mellett úgy tűnt, hogy az a zöld terület autó parkírozásra is használható. S már nem is egy autó állt ott, amikor odagurultunk. Biztatóan hatott, úgyhogy jobb híján itt hagytuk az autót. A sátrazók csak 'vigyáznak' rá.

S ha már itt voltunk, akkor a Dunakanyart is megnéztük ebből az aspektusból.
S ha már nézelődtünk... akkor a dömösi kikötőt is megnéztük közelebbről.
No meg a Dunát, ahogy vize lassan vagy épp örvénylően folyt Pest irányába.

Sokáig nem időztünk, mert nagy és hosszú túra állt előttünk.
Az ingyenes parkolóhely miatt már az első pár méter nagyon veszélyesnek tűnt a járda hiányában.
De gyorsan elértük a kiépített központot, s a parkolás miatti csalódottságunkat félretéve az útvonalra koncentráltunk. Szó mi szó... megint eléggé felkészületlenül vágtunk neki a túrának. Se rendes térkép, se egy fix terv... csak úgy megindultunk. Jobb híján az elején a tömeg után.
Át a patakocskán... az utcákban csak előre, a gyanúsan szintén túrázni igyekvő emberek után.
Majd ebben a kereszteződésben találtunk egy segítő táblát is.
Egy kicsit kielemeztük. Jól jött, úgyhogy megörökítettük, hátha később majd kell a segítség. Bár emlékeim szerint az egész erdő területe a kérdéses pontoknál jól ki van táblázva, úgyhogy nem lehet majd eltévedni.
Kifelé a községből hamar el is értük az erdős területet, és a napnál is világosabb útmutató táblákat.

Első és fő úti-cél a Rám-szakadék volt. Úgyhogy a zöld sáv  jelzést kezdtük el követni. Innen már könnyű volt... az út csak egy irányba vezetett.. a fákon a jelölések mutatták az irányt...
... no meg a patak mellett kellett végig haladni... úgyhogy itt még egyszerű laza séta volt a túra.
Hamar el is értünk az első pihenőhelyig.
Itt található a kápolna is.
És egy forrás... amiből most láthatóan folyt is víz, nem úgy mint múltkor. No meg... itt lehet megindulni a Vadálló-kövek felé, s annak  megmászása után a Prédikálószék felé. 
Mi is készültünk oda... de nem ebből az irányból. Úgyhogy át a patakon...

.... s erő gyűjtéshez további laza séta az aszfaltos úton, amíg el nem érünk a Rám-szakadék táblához.

És meg is lett a Rám-szakadék bejárata. Sajnos nem egy helyen olvastuk, hogy a viharok okozta károk miatt a szakadék még lezárt terület, nem járható. Persze egy erdőt, főleg annak egy részét már hogy zárhatnánakle? Úgyhogy nagyon kíváncsiak voltunk, hogy valóban nem lehet-e végigmenni a szakadékon, vagy ez igazából csak a túrázó hozzáállásának kérdése.
A felszólítás és figyelmeztetés...
... és a lezárás. Hmmm.... ez e lenne a lezárás? Két fa közé kihúzott sárga szalag?.. amit egyébként hatszáz irányból meg lehet kerülni! Gondoltam, hogy inkább csak jelzés értékű figyelmeztetéseket raktak ki és közöltek a társadalom felé, mert a makacs túrázót úgyse fogja érdekelni. Ha a Rám-szakadékhoz jött... akkor tiltás ide, tiltás oda... megmássza. 
Nem arról volt szó, hogy nem fogadtunk volna szót. De előttünk nemsokkal egy fiatal pár indult neki a szakadéknak... és alig hogy elindultunk már jött is következő. A többiek még annyit sem gondolkodtak mint mi. Úgyhogy ha a másikok simán neki mertnek vágni (főleg, hogy még igazi túrázós felszerelésük se volt), akkor mi felkészülve miért ne tehettük volna?!? Úgyhogy elindultunk mi is. Lesz, ami lesz.
Az elején nagyon szép volt... és könnyedén lépkedtünk át a csorgadozó patakon.
Sajna a gépem már nem az igazi... kell egy jobbat szereznem... mert hogy még napközben az erdőben se tudjon már szép képeket készíteni... ez van.. Úgyhogy most ilyen nem túl csodás képeket sikerült csak csinálnom. :(
Egy kis információs tábla.... ráérős és érdeklődő túrázóknak...
... no meg újfent a figyelmeztető tábla.
Ahogy haladtunk előre a patak medre egyre szebb lett.

A bizonyíték, hogy mások is mentek a tiltás ellenére.

Az a bizonyos viharos időszak eredménye.
Továbbra is csak a zöld sáv jelzést kellett követnünk. Nem mintha más felé lehetett volna menni.

Forrást is találtunk. Bár még messze nem tartottunk ott, hogy az összes vízkészletünket feléltük volna.
A szakadék egyre szűkült és mélyült.
S el is érkeztünk a kritikus pontig. Innen következett az igazi kihívás, ami miatt a Rám-szakadékban való túrázás igazán veszélyes. Még úgy is, ha az ember szabályosan alulról felfelé haladva megy végig rajta. Ugyanis egy ponttól elfogy a rendes járható út, és csak a sziklafalba rögzített kapaszkodók segítségével lehet haladni, itt-ott szinte a patakban (hacsak nem az ember gumicsizmában jön). 
Nem egyszerű mutatvány. Főleg, hogy itt már látható volt, hogy a vihar okozta fakidőlések is jelentenek majd akadályokat. Tán ezért volt a lezárás?!?
Viszont az a szépség, amit ezen a túraszakaszon lehet látni, páratlan. Nem a leglenyűgözőbb, de páratlan, főként az élmény, amit maga a túra nyújt.

A víz a mederben hol több... hol kevesebb...
A vízfolyás teremtette akadályok hol könnyebbek, hol nehezebbek...
A kidőlt fák és a feldarabolt farönkök, hol több... hol kevesebb...
Volt ahol a kidőlt fák még teljes hosszukban megvoltak.... max. a lombkoronarészt vágták le.
A kidőlt fák és a favágás munkálatai sajnos jelentős nyomot hagytak a természeten. Így valahogy most nem volt az az igazán szép a Rám-szakadék.
Elérkeztünk a szakadék méteres szikláihoz.
Ennek a résznek a látványa azért minden körülmény esetén lenyűgöző.
A kidőlt fák a szakadékon átívelve a túloldalon támaszkodva tartották magukat. Csak ámultunk, hogy egy nagyobb vihar mi pusztításra képes.
A sziklás kanyargós mederben pedig már ott is volt az első létra. :)
Majd folytatódott a kihívásokkal teli út. A sok eső, a sáros csúszós talaj... egyáltalán nem volt könnyű a terep. 
A következő létrás vízesés...
Majd még egy....
És az egyik legdurvább kapaszkodós, patakmeder megmászós rész. Nem hiszem, hogy bárki is megúszná száraz cipővel a szakadék megmászását. 
Ezután már a kevésbé látványos utolsó szakasz volt hátra. A leszakadt korláttal, a kevés vizecskével, de annál több sárral és dagonyával kedveskedő útszakasz.

Ki is értünk a szakadékból.
Innen még könnyen járható túraútvonal vezetett minket a pihenőhelyig.
Alig vártam, hogy leülhessünk... és felmérhessük a károkat magunkon...
... és némi elemózsiával felkészüljünk a következő etapra.
Hosszas tanakodás, a pihenőhelyen található térkép elemzése és a meglévő emlékeim alapján úgy döntöttünk, hogy talán a Rám-hegy innen már nincs is olyan messze, úgyhogy azt is megnézhetnénk. 
Tudtam, hogy pár 10 méter után egy aszfaltút van, amire bal irányba ráfordulva szinte egészen a Rám-hegyig vezet.
Egy könnyed levezetőséta.
Még az elágazóra is emlékeztem. No meg hogy egy kaput kell keresni. Én a Rám-hegy kapujának hívom.. de azt hiszem, hogy más nevekkel szokták illetni.
Az biztos, hogy át a kapun...
... fel a meredek domboldalon.
És már ott is voltunk... a Rám-hegy tetején.
A Ferenczy-szikla is még mindig a helyén állt.
A kilátás pedig továbbra is gyönyörű. Bár némi napsütés emelt volna a látvány fényén.

A hegytetőn tanakodva arra jutottunk, hogy talán nem az aszfaltúton kellene tovább menni, hanem inkább lent a völgyben a patak meder mentén. Mégis csak szebb látvány és élmény lenne. Nem tudván, hogy mire vállalkozunk egy jelöletlen utat választottunk, ami a Rám-hegytől visszavezetett a szinte a Rám-szakadék legelejéig. Az ötlet jónak tűnt, de mivel ezeken az utakon még én sem jártam, nem tudtam hogy mi fog ránk várni. Az elején még könnyűnek tűnt. Bár jelölés nem volt, de széles gépjármű járta földes-út volt. Az pedig csak vezet valahova.
Csak mentünk lefelé és mentünk...
...és mentünk... azt hittem, hogy már soha nem fog elfogyni az a fránya út. Az enyhén dagonyás útszakasz se izgalmas, se élvezetes nem volt.
Alig vártuk, hogy leérjünk. Ezért nem érdemes járt utat járatlanra cserélni. A víz zúgását már hallottuk... úgyhogy nem adtuk fel.
S voilà.. tényleg itt lyukadtunk ki... a Rám-szakadék bejáratánál.
Egy kis pihenő... Lábam állapotát mérlegelve ecseteltem, hogy nem biztos, hogy ez volt a legjobb ötlet... hiszen innen szinte elölről kezdhetjük megmászni a hegyet, hogy felérjünk majd a Prédikálószékhez. Hosszúnak tűnt az út.... túl hosszúnak. Talán mégse erre kellett volna jöjjünk. Már most megjártunk egy nagy kört... és még csak most jönne a következő... a még nagyobb.
De hát fel kellett jutni a Prédikálószékhez. Szabolcs még nem járt ott... én meg kíváncsi voltam a kilátóra... és ki tudja, hogy mikor járunk erre legközelebb... úgyhogy maradék elemózsiánkat megettük és indultunk is.
A piros sáv  jelzésű túraútvonal vezetett végig a patak mentén, azt kezdtük el követni.
Hamar meg is lett a patak is.
És hogy milyen szép volt!
Sajnos a gépem meg fényképek... De tényleg gyönyörű volt. Nem is tudtam, hogy itt Dobogókő közelében ilyen varázslatos patak folyik. Szebb mint az összes többi közeli vízfolyás.

Viszont arról nem volt szó, hogy ezen a bő vizű patakon is néha át kell kelni!
Amilyen szép volt a patak, annyira veszélyes volt egy-egy ponton az átkelés. Imádkoztam, hogy azért ne lépjünk bele bokáig, mert úgy a túrának is annyi lett volna.
Szerencsére nagyon ügyesek voltunk. Nem mondom, hogy szinte úgy suhantunk át a víz felett... de megoldottuk... száraz lábbal.
Az útvonal egy kicsit eltávolodott a medertől és később már felülről csodáltuk.
Egy ponton az aszfaltos út amire jutottunk átvezetett a hídon.
És itt búcsút is intettünk a könnyen járható túraútnak, s várt az erdő.
Egyre emelkedő és egyre nehezebben járhatóvá vált az ösvény.
Nem pont erre gondoltam, amikor elképzeltem, hogy a patak medre mellett fogunk túrázni.
Főleg, hogy a patak medre egyre mélyebbre került, mi meg magasabbra.
De legalább az ösvény újra járhatóbb lett.
Talán a hosszú piros sávos túraút felénél járhattunk, amikor újra széles, autóval is jól járható útra leltünk.
A mélyben a patak is megvolt.
Úgyhogy gondoltam, hogy ez most már csak elvezet minket egy másik nagyobb útra.
Csak mentünk előre és mentünk, volt hogy a jelölés újra a patakmeder felé terelt minket, a sárba és dagonyába. Viszont látván, hogy a széles, jól kitaposott út is ott vezet végig, jelölés hiányában is inkább azt választottunk. Csak érjünk már a végére. Szerencsére kiértünk a rendes autós útra. Innen jöhetett volna a hivatalos túraútvonal, ami már egyenest a Prédikálószékhez vitt volna. De hát milyen a fáradt ember.... igyekszik rövidebb utat találni. És találtunk is. Csakhogy az jelöletlen út volt. Ilyenkor sose tudhatja az ember, hogy az milyen lesz. És tudjuk... járt utat járatlanra... de mégis megindultunk.
De mégis azt választottuk. Szerencsénkre ez is széles földes-út volt, valószínű az erdészet használja. Viszont jöttek szembe itt is túrázók. És ha ők valahonnan jöttek, akkor mi valahova kilyukadunk majd.
Így is lett. Csak hát nem olyan közel a Prédikálószékhez, mint gondoltuk és szerettük volna. Úgyhogy volt még mit fölfelé gyalogolni.
Egy reménykeltő tábla...
És végre az ígéretes kilátás is meglett.
Az ott Visegrád. S ha már ilyen jól lehet látni, akkor már nincs messze a Prédikálószék. 
De hogy ezek a táblák összevissza mutogatták, hogy még hány kilométer van vissza. Hol bizakodtunk... hol elszomorodtunk.
A lényeg, hogy a piros háromszög  oda vezet.
S végre megérkeztünk! Én olyan boldog voltam hogy végre felértünk!
S lám a kilátó is kész van! S fel lehet menni rá! A kilátóról egy külön kis bejegyzés is van - KLIKK IDE.
A látvány lenyűgöző volt! Ez az új kilátó egy kincs itt a Prédikálószék tetején.
Kicsit pihentünk, de nem sokat... még vissza kellett jutnunk Dömösbe. És nem is akármilyen úton. Hanem szerintem a Pilis egyik legveszélyesebb túraútvonalán, a hegygerincen és a Vadálló-köveken keresztül.
Igaz, hogy innen már csak lefelé vezetett az út.
És páratlan szépségű kilátás volt innen is a Pilisi hegyvidékére.
Legalább annyira szeretem ezt a kilátást mint a Dunakanyarra tekintő panorámát.
Viszont az út innen lefelé gyilkos. Mondtam.. az egyik legveszélyesebb a Pilisben.
A hegygerincen vezet végig a túraútvonal.
Vagy épp ahol el lehetett menni. Egyszer már jártam itt, de akkor valahogy nem éreztem ennyire veszélyesnek. 
Ha eddig is ennyire meredek és veszélyes volt.. akkor nem is tudom, hogy korábban hogyan tudtam félelem nélkül végigmenni. Lassú is voltam, mint a fene.... biztos ami biztos.
A híres, nevekkel illetett sziklaformák is itt álltak még mindig.
A sziklák nevei fentről lefelé haladva: Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó.
Sajna már nem nagyon emlékeztem a nevekre...  de ha úgyis lett volna... akkor is nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy a kövekben az ember meglássa a fantáziaformát.

Amúgy tök jók... Ebben én most is egy arc-profilt látok.
A kőformák után már csak lefelé vitt az út....
...lefelé.... és lefelé...
Ezen kellett lemásznunk. Visszanézni is szörnyű volt. És van aki ezt felfelé mássza meg!

Kész csoda volt hogy leértünk. Anya múltkor ezen a lefelé vezető úton majdnem ottmaradt. Nem csoda, hogy most én féltem. Viszont volt még egy utolsó etap.
Igazi megkönnyebbülés csak akkor volt, amikor már leértünk a kápolnás pihenőig. Itt úgy pihentünk meg, mintha a fél világot megjártuk volna.
Innen már csak a lapos, könnyen és jól járható aszfaltos úton mentünk vissza Dömös felé.

Laza levezetőséta. Igaz hogy lassú és vontatott volt, de legalább már csak lefelé.. szinte vitt a gravitáció. 
Hogy mennyire örültem, hogy leértünk és hogy a Dunakanyart újra lentről láthatom.
És még a kocsi is megvolt. Viszont az a lábfájás, az a fáradtság... és az az éhség,.... csak ezekre tudtunk gondolni.
Úgyhogy kajálda kellett. De hát ilyenkor mi van még nyitva... csak az éttermek. No de túrázásból? koszosan? beülni valahova?!? Hát persze! 
Találtunk egy pizzériát, és olyan szinten nem érdekelt, hogy ki mit gondol vagy mond... csak valami finom vacsora legyen. Duzzogva és szűkösen, de kaptunk asztalkát, és szerencsére életmentő vacsorát is.
Ilyen fantasztikus túranapot. Most aztán megjártuk a Pilis szépségeit. 1 nap, legalább 20 km , de sokkal többnek tűnt.
Rám-szakadék, Rám-hegy, Prédikálószék, Vadálló-kövek, patakok, vízesések, mélységek és magasságok, erdők, dombok, hegyek, sziklák és lenyűgöző panoráma. A természet szépsége sűrítve egy napban. Igaz, hogy majd kipurcantunk a nap végére, de egy ilyen csodálatos túranapot kár lett volna kihagyni.

Járd meg! Nézd meg! Éld meg Te is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése