2016. szeptember 25., vasárnap

Sötétvölgy - Kirándulás a kilátóhoz

Sötétvölgy - Kirándulás a kilátóhoz

Egy szép kora őszi napos hétvégén mi mást lehetne csinálni, mint kirándulni egyet. Mint kiderült a Szekszárd melletti Sötétvölgyhöz tartozik egy másik kilátó is, amit eddig még soha nem láttam. Úgyhogy... egy kis röpke kirándulás... és egy újabb kilátó.
Szóval nem is tudtam, hogy a Szekszárd melletti Sötétvölgyben van egy kisebb és könnyebben megközelíthető kilátó is. Az új, bár már nem is olyan új kiránduló társam mondta, hogy elmehetnénk együtt kirándulni egyet oda. Így is lett.... én most csak vártam, figyeltem... és mentem amerre menni kellett.
Persze biztos ami biztos egy túratérképet azért gyorsan néztem. A kedvenc online turistatérképem ( ha még soha nem láttad és használtad volna, akkor KLIKK IDE) nagyon gyorsan megmutatta, hogy merre is van a túravonal és milyen jeleket kell majd követni.
Így hogy térkép is lett, útra fel. 
Először is irány Sötétvölgy. Mindjárt a 6-os út mellett, Szekszárd után és még Kakasd előtt egy kereszteződést kell keresni. Talán még tábla is mutatja.  Ahogy bekanyarodunk már ott is van a halastó. Ott álltunk meg. 


Itt még táblát is látni, hogy Sötétvölgyben mik a fő túraútvonalak.
Itt is megnéztük, hogy merre is fogunk majd menni. A kis középső  -al jelölt körúton kirándultunk. Cél a 7-es pont volt, a kilátó. 
Gondoltuk, hogy majd a rövidebbik úton megyünk a kilátóhoz (bal oldali rövidebb út a 7-es ponthoz), és a hosszabbikon (jobb oldali sárga útvonal) sétálunk vissza kényelmesen. De hát ember tervez, Isten végez mondják vala. S a túrautunk mindenhogy lett, csak úgy nem ahogy terveztük. 

Szóval a tó melletti parkolóból indultunk. Egy kicsit az autós úton előre... kerestük a bekötő utat.
Alig pár száz méter, és a bekötő túraút meg is lett.
Csak épp a jelek, a turistajelek nem voltak sehol se.
A fákon a színes jelek helyett egy nagy fehér paca virított. Jel nélkül meg kitudja, hogy hol van épp az ember. Kereszteződés se volt nagyon, úgyhogy mentünk az úton, ami a legjobban járhatónak tűnt.
Csak mentünk és mentünk...
.... jelöléseknek nyoma se volt.
Aztán az egyik fán! Valami! Valami lekopott turistajel utolsó festékfoltjai még kitartóan virítottak. S mint a puzzle-ban... a kép töredékéből kellett kitalálnunk, hogy mi is lehet az. Pirosnak piros volt... úgyhogy feltételeztük, hogy a piros  jelzésű úton vagyunk. 
Csak ne lett volna ott még egy elágazó is! Hát így találja ki az ember, hogy merre is kell mennie. Egyértelmű jelek nem voltak. Az a kis maszat még a kereszteződés előtt próbált némileg utat mutatni, de hát ki tudja, hogy merre. Úgyhogy a kereszteződés szinte megfejthetetlen volt. Így hát... elő a józan paraszti ésszel.... a kilátók általában fent vannak a hegytetőn, úgyhogy a felfelé vezető út lehet a célhoz vezető.
S ezt a mákot! Jól választottunk! Nemsokkal később az első igazán jól kivehető és egyértelmű jel is meglett! Úgy tűnik, hogy jó úton haladunk.
Csak hát milyen úton?!? Olyan hosszúnak tűnt! Szinte már túlontúl hosszúnak ahhoz képest, amit vártunk. Ugyebár a terv az volt, hogy a rövidebbiken megyünk és a hosszabbikon jövünk... hát ez nem jött össze.
A tipikus magyar erdő dombjai között lelkesen mentünk előre. Jel is volt... és sejtés is.... hogy tényleg a másik, a hosszabbik utat találtuk meg és végig azon mentünk.
De legalább így már a térképet is jobban tudtuk értelmezni. Úgyhogy a kereszteződések már nem tévesztettek meg. :)
El is értünk a nagy kanyarhoz, ahhoz a csodálatos visszafordító kanyarhoz. No akkor már biztos voltam abban, hogy hol vagyunk, annak ellenére, hogy kitáblázottság itt is a nullával volt egyenértékű.
Pedig ebben a szép nagy kanyarban igazán kirakhattak volna egy táblát, hogy 'Kilátó arra'.
De legalább jelet találtunk, mi megnyugtatott, hogy továbbra is jó úton haladunk. És végül is... ha ezt a jelet követjük, akkor előbb utóbb visszavisz minket oda, ahonnan indultunk.
No de előbb legyen meg a kilátó! Alig pár száz méter a hosszú egyenes széles földes úton.... 
... és már meg is érkeztünk. A kilátó!
Bár nem pont ilyenre gondoltam. Nemhogy nem a hegytető legtetején van, de nem is olyan nagy.
Amúgy aranyos, és legalább biztonságosnak tűnik.
És még kilátás is van! Igaz, hogy csak az egyik irányba. 
Így, hogy nem a hegytető legtetején áll, sajnos csak max. 180 fokos kilátást nyújthat, de a sok zöld miatt még annyi se volt.
Viszont, akinek jó a szeme, az láthatta a túloldalon a másik kilátót, a Bati-kereszt kilátót. Az Szekszárd új, és igazán nagy kilátója. Ott is voltunk, írtam is róla. Ha még nem láttad/olvastad volna, akkor KLIKK IDE.
Különösebben nem lehengerlő a látvány...
.... a sok zöld, az erdő, és a még több erdő, úgyhogy nem is tartott sokáig fogva az élmény.
Mentünk is volna tovább az úton, ami nemcsak visszavitt volna a kiindulási ponthoz, de még rövidebb is lett volna. Mentünk volna... ha épp nem látom meg a térképen, hogy valahol fent, még magasabban valami vár féleség van.
És hát milyen az emberi természet, és a kíváncsiság. Hátha tényleg van ott valami rom... vagy csak egy kőhalom.... úgyhogy tettünk egy kis kitérőt.
Elvileg az is lett volna... felmegyünk a kék háromszög  jelzésű úton... körül nézünk.. és ugyanerre visszajövünk.
S bár nem volt hosszú az út, de annál meredekebb.
Viszont ott fent valahogy semmi se várt minket a méteres gazon kívül.
Jel volt, de vár, rom, vagy csak valami kőkupac nem volt... semmi se volt... csak fák és gaz. Egy kicsit azért nézelődtünk és forgattuk a fejünket, hátha meglátunk valamit. De semmi.
Az egyetlen amit találtunk az a piros-fehér csíkos oszlop volt, de nem jelölt semmit... már mint romot vagy ilyesmit.
Elszomorodtam, hogy ezért tettünk egy kitérőt... a semmiért.
De csak nem hagyott nyugton a gondoltat... hogy miért rakták volna rá a turistatérképre, hogy ott fent valami várféleség van, ha nincs. Csak kellett anno valami ott legyen, és csak maradt valami nyoma. Úgyhogy szó szerint bevetettük magunkat az erdőbe és vár nyomait kerestük.
S ahogy haladtunk előre feltűnt a mély szakadék. Tipikusan olyan volt, mint a várak tövében a várárok. Tán egyszer réges-régen az lehetett?!?  S ahogy egyre előrébb jutottunk a járható erdő szakadékban ért véget. Ahogy körülnéztünk szinte szakadék volt félkörívben.... eléggé váras.
Úgyhogy jobb híján rákentük, hogy ha volt is itt valaha is vár, akkor annak itt kellett lennie.
Valamiért - tán a várkeresés mámorától -  megfeledkeztünk a nagy szabályról... járt utat járatlan nem cserélünk. S úgy gondoltuk, hogy innen is lejutunk ugyanarra a túraútvonalra, mintha visszamennénk és úgy mennénk le a jelölt úton. Háááát.... ilyet nem szabad csinálni!!!!
Mert hogy így jelölés nem volt, új/ösvény nem volt! Csak gondoltuk, hogy ha lefelé megyünk, akkor ugyanoda kell kijutnunk, ....de csak gondoltuk és reméltük.
A sűrű erőben... mint Jancsi és Juliska, akiknek az útmutató morzsáit már rég megették a madarak és fogalmuk sincs, hogy merre kellene menni. Nem mondom, hogy kezdtünk kétségbe esni, hiszen ha lefelé megyünk akkor előbb utóbb ki kell jutnunk a főútra.... de akkor is. Járt utat és kitaposott ösvényt soha nem szabad elhagyni! Főleg nehéz lejtős terep esetén.
Az is meglepett hogy hol találtunk újra túraútvonalra. A visszafelé vezető útszakasz közepénél lyukadtunk ki. Pedig nem is egyenesen lefelé haladtunk, hanem a lejtő miatt elég jól átlósan a visszafelé irányba. Bele se merek gondolni, hogy hol értünk volna le, ha végig egyenesen megyünk.
A lényeg, hogy a túraútvonal meglett, és még jelölések is voltak!
A kék háromszög és a piros mutatták az utat. Minél lejjebb értünk, annál szebbek és jobban láthatóak voltak a jelölések. Itt bezzeg voltak!
A nagy izgalmak után legalább már kényelmesen tudtunk visszasétálni.
Persze kíváncsi voltam, hogy hova fog ez az út vezetni, mert hogy amikor felfelé mentünk, akkor nem láttunk errefelé mutató kereszteződést. No meg jeleket sem.
És hát persze hogy nem láttunk... mert mindenki a nagy sárdagonyával volt elfoglalva és hogy épségben túljusson rajta.
Mert hogy ennél a pontnál lyukadtunk ki. Nem is értettem, hogy hogyhogy nem vettük észre, hogy itt van egy másik út is. Persze a sok sár, meg dagonya.... de a jelölések is szinte fák mögé voltak eldugva, még látni se lehetett őket. 
A lényeg, hogy innen már tudtuk az utat, és nagyon hamar újra a halastónál és az autónál voltunk.
Hát így kell a legrövidebb és legkönnyebb utat is kalandossá és izgalmassá tenni. És ráadásul mindezt teljesen tudatlanul :) ... még gondolkodnunk sem kellett, hogy hogyan legyen emlékezetesebb a laza délutáni kirándulás... az élet megoldotta. :)
Úgyhogy ez a kis kirándulás a kilátóhoz emlékezetesre sikerült.

Járd meg! Nézd meg! Éld meg Te is!

2 megjegyzés:

  1. Mi a szandai várral jártunk így. Eső volt, és nem vettük észre a gazosban a jelzést. Csak egy másik alkalommal sikerült a várromig feljutni.

    az általad írt várhegyről viszont ezt találtam. http://elbiferrum.blogspot.hu/2010/11/bativar.html

    Üdv:
    Bea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi a linket a Bativár-ról!
      Jó hallani, hogy másnak sem mindig optimálisak a kirándulás körülményei. :)

      Üdv Kinga

      Törlés