Dobogókő - Nagykörút
2014-es dobogókői kirándulásunk fő célja volt a Nagykörút megtétele, legfőképp a Prédikálószék és a Vadálló kövek megtekintése. Ezt szeretném most Neked is megmutatni, hogy milyen is volt bejárni ezt az útvonalat.
Mutatom, hogy lásd, hogy merre is mentünk:
Mutatom, hogy lásd, hogy merre is mentünk:
Szép kis túra. Egy egész napot csak erre szántunk... a 'nagy túra' napja. Idén sokkal nagyobb tudatossággal, de megint nem elég felkészültséggel a Nagykörútat szerettük volna megkirándulni. Idén már tudtam, hogy mi merre, és hogy hogyan is kell a térképet értelmezni, és hogy merre is akarunk menni.....Csak arra nem készültem fel igazán, hogy milyen is lesz, és hogy mire kell számítanunk útközben. No de mitől lenne a kaland kaland?! Ha mindent tudtunk volna előre, akkor semmi izgalom nem lenne a túrázásban, nemdebár?!?!
Reggeli után, a büféreggeliből bőségesen megpakolva 9-kor el is indultunk. Egy ilyen napra kell az energia. :)
Utunk mint mindig, a központi, Dobogókői kilátótól indult. Megcsodáltunk újfent a tájat, és most már sokkal tudatosabb szemmel kémleltük a terepet, hogy hova is fogunk eljutni, vagy feljutni, és bizony ilyenkor az ember azt is méricskéli, hogy mennyi is lesz az az annyi. Főleg ha még ismeretlen a terep.
Nem volt nagyon meleg, sőt, inkább hűvös volt. Felöltözve, megpakolva nekivágtunk az egész napos túrának! Az elején még egy darabig a lakott részen kell haladni, egészen a sípályáig.
Itt meg is álltunk, hogy még egyszer megnézzük hogy milyen szép a kilátás....
... no és hogy oda fogunk menni a túloldalra! Mutatom is. Azért elgondolkodtató, hogy a mai nap folyamán még oda eljut az ember, és onnan még vissza is.
Nem kis túra várt még ránk. Viszont, ha már olyan sok embernek sikerült, akkor nekünk miért ne.
Lelkesen neki is vágtunk az utunknak.
Az elején még jelek egész hada. Szinte nem is tudta az ember, hogy mit kövessen. Elég sűrűn meg is kellett néznem a térképet, hogy akkor ez hogy is van.
De aztán megvilágosodtunk, hogy melyiket is kell követni. Így az elején még mindegyik jó volt!
És szerencsére nem lehetett eltéveszteni olyan széles út vezetett minket előre.
Aztán jött a kulcsfontosságú elágazó, ahol szerencsére a napnál is világosabban mutatta egy tábla, hogy melyik jelet kell követnünk, ha a Prédikálószékhez szeretnénk feljutni. Szeretjük, ha ennyire figyelmesek a túrázókkal szemben.
Innen az út már lefelé vitt. És a tudat, hogy innen még fel is kell mászni majd újra a hegytetőre! De egyelőre még lelkes voltam.
S bár lefelé haladtunk, ami általában gyors szokott lenni, valahogy mégse tűnt annak. Ez az ismeretlen út 'varázsa', sokkal hosszabbnak tűnik. De azért elértünk az első fontosabb megállóig, a Király-kútig.
Egy nagy tábla állt újra rendelkezésünkre, hogy kielemezzük a helyzetünket. A piros pont mutatja, hogy hol épp hol vagyunk. Én meg már azt mutatom, hogy hova is kell feljutnunk még innen. Jóóó magasra. Meg kell másznunk azt az egész hosszú szakaszt, hogy felérhessünk a Dobogókővel szembe álló hegycsúcsra.
Nem voltam még fáradt, de azért végiggondolva egy kicsit lezsibbadtam, hogy még csak most jön majd a neheze. Erre pihentünk is egyet, és elfogyasztottuk a tízórait, hogy legyen majd elég erőnk fölfelémenethez. A környezet, és főként ez a hatalmas nagy fa nyugtatóan hatott rám.
És mintha a Király-kutat is megtaláltuk volna itt. Ha ez az lett volna,..... de mint később kiderül ez nem az volt, hanem csak egy kút.... víz és hírnév nélkül.
És bizakodva mentünk is tovább.
Errefelé kicsit spóroltak a jelekkel, itt-ott nem is találtuk elsőre meg, hogy merre a tovább. De azért sikerült eljutnunk, a völgy legaljára.
És az igazi Király-kutat is megtaláltuk. Bizony! ez az! és nem a másik.
Még egy kicsit haladtunk lefelé.. még mindig lefelé.. És akkor el is értük a kritikus átvágót a patakon. Ez elsőre nem tűnt nehéznek.
De a felázott talaj, és a partoldal meredekségét tekintve, és hogy nem nagyon volt hova lépni, nem volt egy egyszerű menet. Persze így vagy úgy lejut az ember. De korai lett volna még seggen csúszva, amikor még a felénél sem járunk az egész napos utunknak.
Hát igen.... a patakocska. Víz valahogy nemigen volt. El is gondolkoztam, hogy akkor vajon majd a Rám-szakadékban lesz-e. Viszont nagyon szép volt, megcsodáltuk...
.. s gond nélkül át is jutottunk. S immáron én is bottal felfegyverkezve néztem elé az újabb akadálynak.
És miért is kellett a szuper öko-bio bot még nekem is? Hát ezért! Ilyen partoldalakat kellett megmászni, szinte négykézláb, ha fel akart jutni az ember. Úgyhogy a bot jó, a bot segít és még szerencse hogy erdőben vagyunk, mert mindenhol találni egyet. :)
Miután felszenvedtük magunkat, egy betonúttal találkoztunk. Hirtelen el is veszítettük a fonalat, hogy merre is az arra. És nem a betonút nem várt látványa miatt, hanem mert nem volt jel. Se jobbra, se balra. Néztem a térképet ezerrel, és nyilvánvaló volt, hogy nem a betonúton kell tovább menni, úgyhogy ezerrel keresni kezdtem valami kitaposott ösvényt. Gondoltam, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ezzel a helyzettel találkoztak. És hát milyen a magyar ember... szereti levágni az utat. S mily igazam is volt, találtam egy nehezen látható ösvényt. Az viszont elvezetett arra az útra amire amúgy is ki kellett volna lyukadnunk. Mondanám, hogy egy kicsit levágtuk az utat, de csak egy kicsit, mert még így is elég messze voltunk a céltól. De legalább innentől kezdve újra rendes túraúton haladhattunk.
Látszott, hogy hegyet 'váltottunk'. Itt mintha már másfajta erdő lett volna. De ugye hogy milyen szép?! Amolyan igazi mesébe illő!
Itt már szinte méterről méterre a kilátás is változott. És egyre szebb lett. Itt-ott kikukucskálva fák között lehetett látni, hogy azért már fnishben vagyunk.
Hiszen mit látok ott?! Hát a szemem alig valamit, de a 10x10-es zoom már igen. Az bizony látta, hogy már olyan magasan vagyunk, hogy ha nem lenne előttünk az a pár fa, meg a gusztustalan drótkerítés, akkor akár ezt a szép visegrádi látképet is láthatnánk... persze kisebben, de láthatnánk.
Gondoltam, hogy most már akkor fent vagyunk, és legalább nem kell tovább emelkedőn menni, mindjárt itt a cél stb, stb.... Hát tévedtem, még messze nem ez volt a legmagasabb rész. Újra jöttek az erdők, látványnak a fakitermelés eredményei. Ja és további lankás emelkedők.
Azt hittem, hogy soha nem érünk föl, egyszerűen nem akart vége lenni. Pedig nagyon szép volt az erdő. És még az is amit útközben találtunk. Egy újabb időt és fáradságot feledtető 'kő-legó'. Egyre ismerősebb ez a dolog, de nem tudom, hogy micsoda és hogy hívják. Sajnos nem tudom, hogy mi keltette ezt életre, és meglehet hogy valami hithez köthető dolog. De oly annyira szimpatizálunk ezzel, hogy mi is raktunk egy kőtornyocskát hozzá.
Pont ezért minden pihenésre alkalmas helyet és lehetőséget meg kell ragadni. Főleg, hogy még az egész napos utunk feléhez sem értünk el!
De szerencsére közel volt már a cél... már mint az első... a Prédikálószék. Ahol is állítólag Magyarország egyik legszebb kilátása látható, méghozzá a Duna-kanyar.
Gyorsan megnéztük a 'helyi látnivalókat'... a Szent László keresztet (az a kis nyurga kereszt az ott a háttérben).
És már kerestük is a jobbnál jobb kilátó helyeket. Hát nem kellett túl sokat keresni. Mert nem nagyon volt. Vagy inkább azt mondom, hogy nem nagyon lehetett teljes szépségében megcsodálni a Duna-kanyart, mert bizony a falombok takartak és zavarták az összképet.... bárhogy is nézte az ember. Pedig ez az a látkép, ami olyan szép, hogy megéri ezért hegyet mászni. És végül is... valóban nem terem ilyen látvány minden vidéken. Úgyhogy aki bírja a megerőltető menetet, annak legalább egyszer meg kell néznie a saját szemével (már ha addig nem növik be a fák a teljesen.)
Az a sziklácska volt az egyetlen magaslati pont (lásd mögöttem), amiről egy kicsit jobban meg lehetett nézni a tájat. De persze nem tériszonyosoknak, akik még egy ilyenről is legurulnánk a mélységbe.
Úgyhogy beértük azzal, ami volt. S gondoltuk, hogy akkor pihenhetnénk egy kicsit. Hát igen... ha az a rengeteg légy vagy legalább is olyasmi repkedő izé (de dögivel!)! nem lett volna zavaró. Még a kilátásban sem lehetett sokáig gyönyörködni, mert nem hagyták békén az embert azok a dögök.
Örültem, hogy akkor most már legalább a legmagasabb ponton vagyunk és innen már csak lefelé. Gondoltam is, hogy milyen könnyű lesz, a nehezén már túl vagyunk. Jaja... csak gondoltam.... már megint... Megint nem néztem eléggé utána a dolgoknak, mert akkor tudtam volna, hogy mi vár még ránk! A neheze még csak most jött!
Először azonban le kellett menni innen.Vitt is az út erőteljesen lefelé.
És akkor megpillantám! Ezt a gyönyörű kilátást! (ja és itt már nem voltak legyek :) lehetett ámuldozni és bámuldozni. Csudaszép!
Varázslatos élmény, ahogy a fenséges táj látványával nem tud betelni sem a szem, sem az értelem. Órákig el lehetne itt lenni és csak nézni ezt a gyönyörű tájat. Szinte érezni lehetett, ahogy vibrált az energiától a tavaszi megújulásban az erdő, a domboldal, az egész táj! (Ja, és nem voltak legyek! azok nem vibráltak az ember körül :) )
Legalább is egy pillanatig. Amíg meg nem láttuk, hogy hogyan lehet innen lejutni. És a neheze miért még csak most jött? Mert hogy a Vadálló-kövek sziklák voltak! Illetve hát az út a sziklás hegygerincen vitt végig! Azt kellett megmászni! Illetve ilyen hegyoldalakon lemászni! Hidd el, ez a kép nem túlzás!
És egy másik, amin már lejutottunk és alulról is megörökítettem, hogy min kellett lemászni. Hát nem volt semmi. Azt hiszem, hogy bot nélkül ez itt felér egy kisebb halálos ítélettel. És akkor azt még meg sem tudtam örökíteni, amikor négykézláb haladtunk, mert hogy akkor még a gépet is el kellett raknom, annyira komoly volt a helyzet!
Viszont a látvány leírhatatlan! Egy életre szóló élmény! Aki nem fél, és nem sajnálja az időt, és az energiát, és a csontjait, és az életét,... annak csak ajánlani tudom. Semmihez se fogható ez az élmény, amikor a kőszikla tetején állsz és úgy érzed, hogy szinte a táj fölött állsz és a szemed a végtelenbe mered.
A Vadálló-kövek a Prédikálószék gerincén helyezkednek el mintegy 500-600 m magasságban Dobogókő és a Dunakanyar között. A sziklák nevei fentről lefelé haladva: Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó.
S miután elfogytak a szépséges szép sziklák, akkor már csak le kellett érnünk. No de néhol milyen meredek volt! még mindig. A veszélyességi szintjük a sziklákéval vetekedett. (Anya majdnem itt gurult a mélybe.) (Még él! köszöni szépen, csak a kisujja bánja, hogy eljöttünk ide.)
Ahogy a térképen is láthatod, azért még messze volt az alja. Csak mentünk, és mentünk, és nem akart elfogyni az út. Mikor ellaposodott a lejtő, akkor végre elértünk a végére.
Nem volt semmi. Igazi kaland a javából! Mit nekünk kalandpark, amikor ilyen is van! És ez a gyönyörű természet része! Tavaly is nagyon szép volt, és nem gondoltuk volna, hogy ez a hely tud még újat és szebbet mutatni. Mert hogy erdő-erdő, szép erdő....szép-szép, de az ember vágyik arra, hogy mindig valami újat és szebbet lásson. Ki gondolta volna, hogy Dobogókő tud ilyet. És ki tudja, hogy még mi más van a tarsolyában!
Szóval szerencsésen és sok-sok új felejthetetlen élménnyel ki is értünk a kápolnához, ahol megpihentünk, nézelődtünk, és ettünk egyet annak örömére, hogy megjártuk és szerencsésen túl vagyunk az utunk harmadik szakaszán is.
Gyorsan megkukucskáltuk, hogy mi ez a kápolna, no meg hogy hol van a forrás. Nos, kápolna van....
Forrás viszont nincs, csak a kiszáradt, aszott hűlt helye. Úgyhogy mentünk is tovább Rám-szakadékhoz.
Úgy tűnt, hogy ekkor már nemcsak több emberrel, de állattal is összefutottunk! Láttunk egy nyulat, majd egy őzikét, utána meg még egy vadkacsát is elrepülni, később pedig pockok és madarak kerültek lencsevégre. Ezt csak azért írtam, hogy tudjátok Ti is, hogy szegény állatoknak tényleg meg kell osztozniuk velünk emberekkel ezen a szép tájon.
Innentől egyre ismerősebb volt a terep, és szinte már térképezni sem kellett, hogy merre az arra.
És ahogy mentünk egy újfajta 'látnivalót' is találtam. Figyelmeztető táblák! Húha! Ez komoly lehet, ha ki is rakták őket.
Nem is egyet! Érdekes..... itt bezzeg kirakták, hogy zuhanásveszély, de fent a szikláknál nem. Hm... pedig ott aztán tényleg bárki bármikor akarva-akaratlanul, önerővel, vagy némi segítséggel a mélybe vethette volna magát. Lásd anya majdnem ott hagyta magát a fakasoknak. És nem volt tábla!
Persze tudjuk, hogy ez amiatt az ominózus baleset miatt van, ami még a híradóban is volt. És nem is azért mondtam, mert isten ments, hogy bezárják ezt a gyönyörű helyet és ne lehessen ide jönni kirándulni. Mi lenne azokkal, aki még egyszer sem láthatták!
A lényeg... hogy óvatosan kell haladni, a mélybe nem kell ugrani. Se a csudálatos patakmederbe, se a majd később látható fantasztikus fenomenális méretű sziklákról.
Minek is... amikor az ember még az ilyen kicsi patak - mit patak, erecske - medrébe is bele tud lépni, csak hogy vizes legyen a cipője! Elég bosszantó ez is, nem kell itt lezuhanni.
És biztos ami biztos, a következőnél (mert hogy többször is kirakták) én is alaposan elolvastam. Kár hogy azt nem írták ki, hogy "Vigyáz, mert ha rosszul lépsz, vízbe lépsz, és vizes is maradsz!"
Látszódott, hogy közkedveltebb utakra értünk, mert itt már afféle tanösvényes okos-táblák is 'szórakoztatták' a túrázókat. Ne értsd félre, én nagyon is értékelem, hogy ilyenek is már egyre több erdőszakaszon megtalálhatóak . Különösen hasznosak azok számára, akik nem figyeltek eléggé az iskolában, vagy csak a memóriájuk és emlékezőképességük olyan sötét mint a fekete lyuk és előbb lefagy az agyi rendszerük, mint sem hogy elkaparjanak valami használható információt a tanulmányaikból. No én ilyen vagyok, úgyhogy örülök, ha két klikk között néha akad olvasnivaló is.
A Rám-szakadék most is szép volt, bár nem annyira mint tavaly. Nem igazán volt víz (ahogy gyanítottam), volt ahol nem is folyt, pedig tavaly ott még volt.
És egy újabb erecske... hátha megint belelépek. De ezt szó szerint egy lépéssel átléptem.
És elérkeztünk a nagy sziklákhoz is (tudod, amiről nem szabad lezuhanni!) Mondjuk oda feljutni sem egyszerű, és nem is ajánlott.
Majd elérkeztünk a Rám-szakadék speciális és egyedi látnivalóihoz. Ezek a nagyobb vízesések, amik mellett létrán kapaszkodva lehet felmászni! Nagyon ötletes, nagyon tuti, nagyon baró!
És a másik... az pár lépcsőfokkal még magasabb! Ja és még víz is van mindkettőnél!
Nem úgy mint a utolsó részén, amikor már a másik véghez közeledtünk. Nem is értem, hogy hol a víz? Vagy inkább ha itt nincs víz, akkor a vízesések miből táplálkoznak?!?
Ez a csodálatos természet! Örök rejtély! De ezért szeretjük, mert ezért tud mindig újat mutatni. És gondolom, hogy mutatott is újat, mert ahogy látod a kapaszkodó cső, ami tavaly még a fal mentén a kapaszkodást szolgálta, az most itt-ott leszakadva a földön hevert.
A meredek lépcső felkaptatva kisebb gyaloglás után elértük a következő pihenőt.
Amúgy itt kell eldönteni, hogy melyik félelmetes szakadékon mész végig, ha erről az oldalról közelíted meg. A Lukács árok mentén (itt azért nem kell kapaszkodni vagy ilyesmi, hanem rendes ösvény vezet a mélységes mély árok mellett) vagy a Rám-szakadékban. Azt hiszem, hogy most már kiírták, hogy mindenki tudja, hogy célszerű, hasznos és tanácsos a Lukács-árkon lefelé és a Rám-szakadékon felfelé jönni (lásd az egyik korábbi tábla). Ez mindenki izmának, tüdejének, egészségének és életének így a jobb. Higgyétek el, én már csak tudom (lásd előző évi élménybeszámolóm).
Csak hogy lásd... volt ám kaland, sár, mocsok és kosz.... Úgyhogy érdemes hazaúthoz váltócipőt berakni.
Eléggé sáros volt a terep az esőzés miatt, és hát az a sok összevágott fadarab, s mindent összevetve a Rám-szakadék annyira már nem volt szép, és mintha romlott volna az 'állapota'. Végül is a természet az természet, teszi a dolgát. Elég komolyan változott egy év alatt is látkép, és ezzel együtt az élményfaktor is. Úgyhogy aki még nem látta, az siessen, nem ám eltűnik, vagy látogathatatlanná válik.
Utána bevállaltuk még a Rám-hegy megmászását és a Ferenczy szikla megnézését. De most már legalább tudtuk, hogy hol kell keresni. A beton út elérése után azon kell haladni.
Itt már nem kell sokat mászni, és nem is vészes, úgyhogy ha bírja még az ember lába és cipője, akkor egy kitérőt megér.
Viszont egy új és érdekes dolgot találtunk a közelében. Valakik kis kövekből mini hegyeket, tornyokat építettek,... itt is. Amik ezen a helyen úgy néztek ki mintha kicsi törpök állnának egy kupacban. Visszafelé mi is nekiálltunk rakni egyet :). Követ találni már nem volt könnyű, de azért meglett az én kis 'törpöm' is. :)
Itt ennyi az össz meredekség, amivel meg kell küzdeni.
Kicsit jobban ráközelítve.... Így már lehet látni, hogy milyen sziklás, milyen kopár, milyen szép... és mi ott másztunk végig.
Innen már csak fel kellett mászni Dobogókőre! Persze megint egyenesben megmászni a 200 méteres szintkülönbséget?!? 3 lehetőség volt. A tavalyit anya nem akarta, ezért a legtutibbat, az oszlopoknál fáktól megtisztogatott és kitaposott ösvényt választottuk.
Egészen könnyű és egyszerű lett volna.....
HA! Ha anya nem bóklászik megint el. Mert hogy talált egy utat, ami bevitt az erdőbe. Nem tudtuk, hogy hova visz. De anya ment. És most ő vitt el kivételesen a dzsindzsásba minket, mert hogy nem tudta, hogy merre visz az út, és én is csak sejtettem. Dehát! Mi mástól lenne kaland a kaland! Menjünk! A lényeg, hogy felfelé! Mentünk, mentünk... elég meredek volt a terep.... dehát a szintkülönbséget ilyen rövid távon hogyan lehetne másképp megmászni?
És akkor egyszer csak előtűntek a kövek. Ahogy sejtettem. A Szerköveknél lyukadtunk ki. Ez szuper! Legalább most már ezt is láttuk és megnéztük. Ez is nagyon szép volt. Kár, hogy nem elég egyértelmű a turistajelzés ami idehozna, mert akkor már előbb is megnéztük volna.
Itt is szép nagy méretes sziklákat lehet látni. Amik az eddig látottakhoz képest kicsit olyan ragyásnak tűntek... mint sok-sok bibircsók.
Ez is szép volt. Még jó, hogy anya a nem túl jó tájékozódó képességével csak ment és ment előre. Különben akkor nem láthattuk volna. :)
Utána már tényleg csak fel kellett mászni a meredek kitaposott ösvényen. Egyre több virág és madár jelezte, hogy közeledünk az ember számára barátságosabb környezet felé.
Volt még annyi erőnk, hogy búcsúzóul elmentünk a Rezső-kilátóig. Reménykedtem, hogy megnézhetjük a naplementét. Amit nézhettünk volna, ha ezen az oldalon ment volna le a nap. De nem baj, a rózsaszíntől a lilán át a narancssárga szín minden árnyalatában pompázó látvány is csodálatos volt.
Tökéletes befejezése a tökéletes túrának. Élményekben gazdag, izgalmas túranap volt. És hogy mennyit is mentünk? Lépésszámláló szerint csak ennyit, de ez sajnos nem tudja mérni azt, ha valami nagyon nehéz és nagyon meredek terepen megyünk, úgyhogy volt az több is. Végül is egész nap túráztunk! Úgyhogy bőven sokat gyalogoltunk, ennél biztos, hogy többet.
És legalább annyira el is fáradtunk. De minden lépést és minden lihegést megért! még a holnapi izomlázat is! Úgyhogy csak ajánlani tudom.... Ne hagyd ki Dobogókő csodálatos látnivalóit!
Járd meg! Nézd meg! Éld meg Te is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése