Kirándulok, túrázok, élményekkel gazdagodok - S mind megírom, hogy lásd ,Magyarország mennyi látnivalóval és élménnyel Téged is vár.

2016. április 2., szombat

Óbányai nagytúra és a kilátók

Óbányai nagytúra és a kilátók
Egy óbányai hétvége és egy nagy óbányai kirándulás! Mivel ott volt a szállásunk, ezért egy olyan nagy túrát terveztünk be, amekkorát csak lehetett. És nem is akármilyent..... nyakunkba vettük az erdőt és bejártuk a Mecsek dombjait és völgyeit.
Óbányai hosszú-hétvégénk második napján - ha még nem olvastad volna az egész hétvégés beszámolót, akkor KLIKK IDE - az első pihentető éjszaka után nagy kedvvel és lendülettel nagy túrát terveztünk. Reggel alaposan megbeszéltük... hogy igazából nem tudjuk még, hogy mi is lesz a konkrét útvonal. Egy volt biztos... hogy az Óbányai kilátó megkeresésével és megtekintésével kezdjük. És a többi?!? Hát majd alakul... a lényeg egy nagy túra... aminek a végén visszaérünk Óbányára, lehetőleg még sötétedés előtt.
Végül is... térképünk volt. S mint már  egyszer említettem... a nagy fejlesztések, upgradek és lehetőségek ellenére visszatértünk a 0.0-ás térképhez (=online térképről kimásolt és kinyomtatott). A gyakorlat azt mutatta, hogy azért az mégis csak praktikusabb és a kérdéses helyzetekben könnyebben kezelhető, mint az összes többi.
És hogy akkor merre is mentünk.... Utólag, a nagy kalandon túl, már meg tudom mutatni. Annyira nagy utat jártunk be, hogy egy térképszelvény nem is volt elég, hogy be tudjam rajzolni a megjárt utunkat. És hogy tudjuk, lássuk (így mégiscsak könnyebb lesz követni a leírást is).... ez a túraútvonal kerekedet ki a napból:
Óbányáról indultunk (honnan máshonnan :) Végig sétáltunk a falun.
Óbánya szépséges, és évről évre egyre szebb falucskája.

A házak épülnek-szépülnek, az udvarok és az egy-szem utca egyre rendezettebb. Még községháza is van.
El is érkeztünk az ominózus kereszteződésig... itt kell a falu egyetlen főutcájáról lekanyarodni.
Arra....
Láthatóan hamar vége is van az utcácskának.
Még egy szempillantás, hogy milyen szépen megcsinálták a patak medrét.
És a távolból már lehetett is látni a fák közt ágaskodó kilátót.
No de előbb oda kell jutni. Az ijesztő elektromos kerítés és kapu. Emlékszem, hogy amikor először láttuk a frász jött rám. El sem akartam hinni, hogy ilyen van a túraútvonal kellős közepén. És hát még mindig itt van!
Az egyik tábla egyértelműsíti, hogy bizony át lehet menni.
A másik pedig, hogy bele is hallhatsz (jóóóvan annyira nem vészes... de mégis... még ilyen miatt is aggódni) , ha nem vigyázol.
Miután megküzdöttünk a veszélyes kapuval máris mentünk tovább a zöld kereszt  jelzés után.
De nem sokáig... mert már ott is voltunk az Óbányai kilátóba vezető elágazónál.
A zöld háromszög  jel erre vezetett felfelé minket.

Az elején még nem tűnt nehéznek a terep.
No de a vége felé azért kapkodtam a levegőt. Ez a meredeken fölfelé menet... csakhogy eljussunk egy kilátóba..... Sokat kell még túráznom, hogy megedződjek. 
A kilátónál azért megpihentünk. Alaposan szemügyre vettük... a kilátót is, és a kilátást is. Az Óbányai kilátóról a külön bejegyzéshez KLIKK IDE !
Közben meg is tanácskoztuk, hogy merre is menjünk tovább. Nem azt mondom, hogy nem a járt utat választottuk, hanem inkább azt mondom, hogy úgy tűnt, hogy egy jelöletlen úton (térképen szaggatottal jelölve) levághatjuk az utunkat a következő kilátó felé. És a rövidebb mégiscsak rövidebb.
Mert hogy az lett az új köztes cél... egy újabb kilátó... méghozzá a Szép Ilonka kilátó. Úgyhogy nem Óbánya felé mentünk vissza, hanem a hegyen átvágó jelöletlen utat választottuk. 
Persze ez is egy jól látható útvonal volt. Amit a túrázókon kívül úgy tűnt, hogy kocsik, és még az állatok is szívesen használtak.
 
És persze hogy meredek volt....
A lassan zöldülő erdő. Mintha valami sejtelmes zöld köd lepte volna el a még kopasz fákat.
A jól látható túraútvonal....  pedig jelölés itt még mindig nem volt.
És lám! Egy ismerős növény. A csodabogyó! Hát itt is van?! Medvehagymának viszont nyoma se volt... sehol sem.
Bizony, hogy az... csak a bogyók hiányoztak.
A jelöletlen útról a zöld sávval  jelölt útra jutottunk.
S bár kényelmesen elsétáltunk...
... de mégis kerestünk egy újabb levágást. A tréképen az M betűvel jelzett út rövidebbnek és gyorsabbnak tűnt. Bár nem M betű, de ezt követtük a továbbiakban.... afféle nyíl...sárga nyíl.


A széles földes-úton hamar elértük a kereszteződést.
Itt csatlakoztunk a zöld kereszttel  jelölt túraútba.

Elég sokáig követtük a jelet. Az út pedig egyre jobban lejtett.
Végül is nem csoda, hiszen a Réka-völgybe tartottunk. A völgybe pedig mindig lefelé kell menni. :)
Csak hát a kilátók nem a völgyben vannak, úgyhogy bárhol is legyen... fel kell újra másznunk oda. :(
El is értük a piros kereszt  jelzést. Egy keskeny ösvény vezetett a patak felé.

Milyen szép! És hát persze hogy ahol patak van, ott át is kell valahogy jutni rajta. Ezek a patakok már csak ilyenek... kanyarognak, átfolynak a túraútvonalakon, és örül az ember, ha száraz lábbal túrázhat tovább. Az ügyesebbek a széles részen is átjutnak.
Mások - akárcsak én - keressenek keskenyebb medret és több követ. Így tettem én is, és meg is úsztam... már mint száraz lábbal.

Bár nem olyan nagy és széles ez a patak, mint az óbányai. De ez is nagyon szép. Főleg ahol két vízfolyás ért össze.


Térkép szerint itt kellett lekanyarodnunk a Skóciai Szent Margit útra. A térképen továbbra is egy nagy M jelölte, de a gyakorlatban egy sárga nyíl szerű jelzést kellett követnünk.
Áthupponáltunk egy kisebb vízfolyáson, és már tapostuk is az utat felfelé.
Hát igen... el is bizonytalanodtunk egy kicsit...
De akadályokon át és kullancsgyűjtésre kiválóan alkalmas gazos terepen...
...törtünk előre és fölfelé... és még a jel is meglett!
S ahogy keményen, combizmaik nem kímélve tapostuk felfelé a meredek emelkedőt....
.... a kilátás is egyre szebb lett.

És bizony, hogy itt is kellett a szusz, még jobban mint az óbányai kilátónál. Alig vártam, hogy felérjünk. És akkor... nagy lihegés közepette megláttuk... ott a kilátó, a Szép Ilonka kilátó!
No de milyen kilátó ez a kilátó?!?!?  KLIKK IDE, és egy külön bejegyzésben megnézheted!
Sokáig nem időztünk. Túl távol voltunk mindentől,  ezért mennünk kellett. Lefelé persze gyorsan haladtunk... csak úgy húzott magával a gravitáció.
És akkor valami furcsa zajra lettünk figyelmesek.  Mintha valami egyre erősödő szél mozgatta volna a fák nemlétező lombkoronáját. Figyeltünk a hang irányába, és ott!
Ott a fák között láttuk, ahogy egy egész vaddisznócsapat - nem kis család, hanem legalább 10-15, ha nem több vaddisznó - vágtat ezerrel át az erdőn és zizeg alattuk a sok lehullott falevél. 
Ahogy lenni szokott... hamar leértünk...
S újra a elágazónál megnéztük, hogy merre is az arra.

A Réka-völgy szép erdejében, a patak mentén a piros kereszt  jelzést követve haladtunk az ösvényen. S a patakok már csak ilyenek... állandóan az úton folynak keresztül :)
Errefelé még elég kopaszok voltak a fák.
Úton útfélen akadályok.... 
 .. hol faágak, hol 'vizesárkok'....
Volt... nem is egy....
Patak és források... 
Szép erdő...
.. amerre csak látok.

Mentünk a patak mentén előre...
Bár itt-ott elég dagonyás volt az út, a vaddisznók is szeretnek erre járni :)
De a patak mentén nagyon kellemes volt a túra. Könnyed a lábnak, szép a szemnek és léleknek.


A következő pit stop-ot az Etelka forráshoz terveztük. Már egy jó ideje jöttünk... azt hittem, hogy talán már meg is érkeztünk. De ez csak egy okosságokkal teli tábla.
Még volt egy szakasz előttünk....
Szép erdő... átkelő...
... és már ott is voltunk.
Egy szép nagy tér van a forrás mellett... kiülőkkel... sütögetési lehetőséggel...
Éééés... egy kulcsos házzal. De még milyen szép kulcsos házzal!
A forrás pedig ott a háttérben.... Szabolcs már vizsgálja is.
Az Etelka forrás. Csorgott is a friss víz rendesen.
Meg is győződtünk róla, hogy elég friss-e és iható-e.  
Igy hát friss vízzel és szottyadt szendvicseinkkel tartottunk egy kis ebédet. Közben pedig kielemeztük helyzetünket és hogy merre is megyünk tovább.
Kipihenve úgy döntöttünk, hogy mégiscsak megcélozzuk a Zengőt... legalább is odáig elmegyünk, azt meglátjuk.
A gyönyörűszép környezetben a patak mellett mentünk tovább a kék négyzet  jelzést követve.

Hát szó mi szó elég hamar barátságtalanra váltott az ösvény. 
Egyre jobban emelkedett, az ösvény egyre jobban elkeskenyedett.... és a vízszintes járófelület sem volt már mindenhol adott.
A patak medre hol mélyebben, hogy közelebb futott. 
Majd a vízfolyástól eltávolodtunk, és folyamatosan emelkedő úton gyűrtük a métereket. Igazából nem értettem, hogy itt miért is emelkedik a terep, nem így képzeltem el. Nem volt laza sétának mondható.
De aztán ahogy kiértünk a Zengő lábához végül is egyértelmű lett... hogy már eddig is a nagy hegyet másztuk... csak az eddig még csak az elnyúló alsó része volt. A műút is itt ment el... talán még azon is megyünk majd egy darabon.
Le is ültük pihenni...
... és tanácskozni, hogy akkor merre is tovább. Meglehet, hogy magamtól nem választottam volna... de Szabolcs szeretett volna felmenni a Zengő tetejére a kilátóhoz. Hát huuhh... ezt is direktbe megmászni?!?! Vagy van könnyített útvonal?!? Nem akartam Szabolcs kedvét elvenni... úgyhogy irány a Zengő és a kilátó - már ha nyitva van.
Az elején még nem tűnt annyira vészesnek.
De már az első harmad iszonyat meredek kaptatója után majd kiköptem a tüdőmet. Ej, ha a képen látszódna... de nem... Ez nem egy egyenes szakasz a képen... hanem az a kanyargós út a mélybe mutat... az ott lent volt... ennyit jöttünk már felfelé.
Már most úgy éreztem, hogy majd meg pusztulok... és akkor Szabolcs mutatja...
....hogy arra fölfelé visz tovább utunk. Azt hittem, hogy csak viccel, de hát ott a jel. Basszus ez az útvonal egyesen direktbe visz fel a hegytetőre! Hát ha láttál már meredeket... akkor ez még annál is meredekebb volt!
 Hihetetlenül gyilkos, nehéz, fájdalmas volt az út. Lábam, combom minden egyes izmát éreztem!
És hiába tartottunk itt ott kis pihenőket... A megpihent láb és izmok a pihenők után alig pár lépést bírtak, s újra pihenő.
Úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége, és soha nem érünk föl. Sőőőőt.... néha úgy éreztem, hogy nincs is hova feljutni.... ez az út a végtelenbe fut és soha nem lesz vége. Szőrnyű volt. Edzetlen, tunya, elhízott testemnek ez az út szörnyű volt. Úgyhogy nem árt gyúrni és készülni előre a Zengő ezen oldali megmászásához. Másztunk már meg szörnyen meredek hegyoldalakat... de ilyen nehéz, és főleg hosszú talán még soha nem volt.
És akkor végre... a fák között.... az egyre nagyobb területet követelő égbolt és az az épület szerű délibáb megnyugtatott... felértünk!
 
 Végre! A hegytetőn! És ott a kilátó is! 
És hogy sikerült-e feljutnunk a kilátóba?!?!? KLIKK IDE és külön bejegyzésben megnézheted!

Mivel feljöttünk Magyarország talán egyik leggyilkosabb, legmeredekebb, legmegerőltetőbb túraútvonalán... ezért le is kell menni innen valahogy. A kellemesebb túloldali útvonal nem lett volna célszerű, mert csak messzebbre vitte volna fájós lábunkat az amúgy is távoli céltól. Úgyhogy... mit lehetett tenni... hát arra kellett visszamenni, amerre jöttünk. Végül is... lefelé mindig gyorsabb és könnyebb.... lábbal vagy gurulva... de lejtős terepen mindig lejut az ember.
És le is jutottunk.. csak szépen lassan... ahogy a térdem bírta. Mert hogy lefelé meg a térdnek nagyon megterhelő.  Még jó, hogy a túra elején szereztünk botot... kellett is a lejtőn lefelé.
Hogy milyen boldog voltam, amikor leértünk. Meg is ünnepeltük egy kis csokival, hogy ezt is túléltük. No meg hát energiát adott, hogy valahogy visszavonszoljuk magunkat a szállásig. És az bizony még messze volt! A sárga sáv  jelzésen mentünk tovább.
A köztes célállomás Püspökszentlászló volt. Ha egy másik úton mentünk volna, akkor is nagyon közel lettünk volna. És ha már közel vagyunk... akkor miért ne néztük volna meg a helyet, és ott a kastélyt. Bizony... Püspökszentlászlón van egy püspöki kastély, ami még részemről is megtekintésre vár. Úgyhogy nem voltam a köztes úti-cél ellen. És úgy tűnt, hogy az odavezető túraút is eléggé kellemes.
Lefelé is vitt... egyenesen is vitt.... nem volt egyáltalán megerőltető. Jól is jött egy kis levezető séta. 
Így a még itt is szép erdőt is meg tudtuk csodálni... meg még forrásokat is kerestünk. 
És szinte már ott is voltunk Püspökszentlászlón.
Már alig vártam, hogy láthassam a kastélyt. Főleg, hogy messziről is látható volt, hogy már nem a régi szörnyű állapotában van, hanem fullos felújításon esett át. 
Megörültem, hogy akkor nem csak egy régi lepukkant kastélyt nézhetünk meg, hanem annak vadi-új változatát, az arborétummal együtt.
Az út, amin haladtunk pedig a kastély mögött vitt el.
Nagyon közelről meg lehetett győződni, hogy tényleg felújították a kastélyt....
... meg a kápolnát is. De még az arborétum is modern új pompában ragyogott.
Csak hogy... mi az a kerítés?!? És a zárt kapu?!? Háááát... előre ittam a medve bőrére. Bár minden szép és új.. még nem nyitott ki!! Majd csak 2016 májusa után látogatható.

Így hát a forrás barátkoztunk egy kicsit. Megnéztük, hogy ennek is iható-e a vize.
Aztán irány vissza... vagy inkább előre... Kisújbánya felé. A kastély mögött még elmentünk...
... s ott visszacsatlakoztunk a sárga sáv  jelzésű túraútra. 
S gondoltam, hogy ha idefelé is lefelé jöttünk, akkor előbb utóbb még vissza kell másznunk a hegytetőre.
Hamar el is érkezett az a szakasz.. Újra domboldal mászás. Legalább víz lett volna az egyre mélyülő patakmederben, hogy legalább szép is legyen... de nem volt.
Szegény lábaim... szegény izmaim... Minden hévégén egy ilyen túra és olyan combizmaim lennének...
Felértünk a műútig - amin ugyebár jöhettünk volna, ha nem célozzuk meg Püspökszentlászlót. És gyorsan át is vágtunk rajta, irány továbbra is a jelölt túraút.
Meg az emelkedő...mert hogy még mindig volt....
Újabb forrás... de itt már nem álltunk meg... minél előbb fel akartunk érni a legtetejére.
Ne tévesszen meg, hogy Szabolcs oly lazán áll... ez is egy iszonyat meredek domboldal volt.
Nem kicsit... nagyon... De legalább nem volt hosszú, lehetett látni a tetejét... és abban a reményben, hogy ez már tényleg mindennek a teteje lesz és már nem kell többet meredek domboldalakat mászni.... gyorsan fel is szenvedtem magam.
S úgy tűnt, hogy valóban az... újra legfelül vagyunk. A sárga sáv jelzést követve Kisújbánya felé igyekeztünk.
Az erdő továbbra is varázslatos volt.
S egy újabb elágazó...
...itt egyenest előre, továbbra is a sárga sáv  jelet követtük.
Pihenésképpen egy vadászles.
Szabolcs meg is nézte, hogy látja-e már a civilizáció nyomait. 
Talán... a tehenek nem mennek távol a gazdától... úgyhogy eme csodálatos tájképben gyönyörködve arra messzemenő következtetésre jutottunk, hogy már itt vagyunk a községhatárban.
S tán az utolsó ismeretlen elágazó... s a dilemma... A járt út... vagy a járatlan. Kövessük a jelölést egészen a Cigány-hegyi kilátó alatti elágazásig, vagy jelöletlen úton levágjuk és irány a falu. 
Hát persze, hogy a levágást választottuk! Reméltük, hogy itt azért már csak nem tévedünk el. És valakinek a hátsó kertjében csak kikötünk. Úgyhogy mentünk is... amolyan falu széli traktoros földes-útnak tűnt.  
S lám! Bár nem tábla, de szinte felért azzal is.. Kisújbánya!.. a fa kerítésébe vésték, hogy a turista is tudja... hogy megérkezett a községbe.
Bár az elején nem igazán voltak házak... csak hébe-hóba..  
De szerencsére gyorsan megérkeztünk a faluba... méghozzá oda, ahova gondoltuk... a központba...
...a templom alatt...  a központi kereszteződéshez.
Örömünkben és persze pihenésképpen újra megnéztük a Klumpás konyhát. 

S miután megpihentünk elindultunk vissza Óbányára. Immáron ismerős utakon.... úgyhogy volt időnk nézelődni... Nem gondoltuk volna, hogy mókust nem az erdőben látunk, hanem a községben... de hát nem hülyék ők sem... tudják, hogy hol könnyebb az élet.
A szokásos útvonalon.... 
... kényelmesen sétáltunk ki Kisújbányáról. 

Hamar el is értünk a kereszteződésig....  
... innen már csak az óbányai túraútvonal maradt az ő megunhatatlan szépségével. 
Előző napi túrán nem erre jöttünk vissza, úgyhogy így kifejezetten jól jött ki, hogy ez lett a hazavezető utunk.

Így visszafelé... a patak folyási irányában is kirándultunk egyet. 
A visszafele utak amúgy is rövidebbek szoktak lenni...  
...s szó mi szó így a patak folyásával együtt mi is gyorsan végigmentünk az útvonalon. 
A patakkal együtt haladva valahogy már nem csodáltuk meg annyiszor, mint előtte nap, amikor szembe jöttünk vele. De meglehet, hogy már csak vissza akartunk érni... mert annyira fáradtak voltunk. 
És mintha már lassan a nap is lemenőben lett volna. 

Néha azért meg-megálltam... visszanéztem... hogy mit hagytunk magunk mögött. 
Egy két helyen még egyszer utoljára megcsodáltam az óbányai patak csorgadozását. Ki tudja, hogy mikor jutok el ide legközelebb. 
Immáron könnyűszerrel jutottunk át minden vízi nehézségen. A nap eseményei és kihívásai mellett ezek már pocsolyáknak és semminek tűntek, amit könnyedén szeltünk át. 
S már ott is voltunk... Óbányán!
 Még pár száz méter... és már a házak övezte utcán a szállásunk felé tartottunk. 
Nem volt semmi ez a túra. Bár a lépésszámlálóm szerintem csal... de legalább 14 km.... 8 óra gyaloglás... 3 kilátó és azok hegyoldalainak megmászása. Igazi nagy túra volt. És még így is visszaértünk világosban... ezt nem is gondoltam volna.  Fantasztikus túra volt a Mecsek gyönyörű-szép erdeiben.
Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ne sajnálja az időt, energiát, combizmait... és legalább egyszer vállaljon be egy egész napos nagy túrát.

Járd meg! Nézd meg! Éld meg Te is!

1 megjegyzés: